A relativitás tényleg nehéz dolog. Egyrészt vannak a Saját szempontjaink, és azokon belül ugyanúgy vannak rossz és jó dolgok, mintha a világ egészének szempontjait nézzük. Kérdés, hogy adott pillanatban melyek a fontosak, a fontosabbak.

Mert felmerülhet a kérdés, hogy bele tudok-e (akarok-e) szólni abba, hogy ne szennyezzék tovább például a Jangce folyót, miközben emberként tán védeném az élővilágát. Mégis megfoghatatlanul messze van.

Máskor tán odafigyelek arra, hogy laposra tapossam a műanyag palackot, vagy szelektíven gyűjtsem a hulladékot, pedig esetleg bennem vannak a kételyek, hogy úgysem csinálnak vele semmi különöset, csak jól hangzik és divatos a szelektív szó.

A szomszédról, kollégáról, barátról kiderülhet, hogy súlyos beteg, pedig életében a legjobb embernek ismered, aki nem érdemelne ily sorsot. Sajnálod, tán jobban, mint egy idegent, de közben megvannak a saját világod bajai is.

Egyikünk s másikunk bánata, baja is különböző. S néha erősebbnek érzi magát az ember, ha más gondját nézve felül tud emelkedni önnön problémáján. Ha a napi túlélésem a cél, nehezen tudok érdemileg foglalkozni azzal, hogy más gondjával törődjek, bármikor találok indokot arra, hogy megmagyarázzam, miért az Én gondom nagyobb. Ám nincs igazam, mégsem. Ez nem a napi túlélés kérdése, csupán emberség, emberiesség, hozzáállás mércéje, mutatója. Vagy inkabb a pozitív gondolkodásé. Néha jobb olvasni a másokkal történt rosszat, mert a saját bajom annál kevésbé tűnik bajnak. Mára tán elértem azt, hogy nem kell más problémája ahhoz, hogy bízni tudjak magamban és a világban. Egy ideje már könnyebben keresem és találom meg a szépet, és könnyebben látom meg a rossz dolgoknak is a jó oldalát. Csak kicsit kell megkapargatni a felszínt, hogy észrevegyem: "Nincs is rossz idő, csak a jó időnek vannak különböző változatai."

A kinti "állandó" esőnek (is) köszönhetem, hogy az itthoni vizes napokon Te jutsz eszembe. 

A köztünk lévő távolság mit sem számít, hisz így tán olyan témák is előjönnek a beszélgetéseinkkor, amik máskor szóba sem jönnének.

Ha szeszélyes az idő, várhatod a szivárványt, lesheted a tovareppenő színes leveleket, vagy bebújhatsz a meleg pulcsidba, átölelve magad, s odaképzelve Kedvesed ölelő karját.

Emlékszel? Folyton végigsimítottam homlokod közepén, az orrod hegyéig. Amikor néha igazán egyedül érzem magam, behunyom a szemem, s ezt a mozdulatot ismétlem saját magamon. Így velem vagy kicsit, Téged látlak, s egy pillanatra elhiszem, hogy valóban itt vagy. Így kibírható a távolság. Mert minden relatív - relatív messze vagy, ám ha a megfelelő szögből nézed a dolgot: csupán egy érintésre...

Relativitás

Jó estét, reggelt vagy egyebet,



Holnap tesztelik az IRC cuccost, hát én leszek egyedül jelen, pont az a kiscsávó aki a legtöbbet csinálta rajta nem lesz ott. Mindegy ott van az /akill ha gond van nem igaz?

Ma olvastam első végigolvasott és máig is kedvenc blogírómnál egy pár szörnyű hírt, rák meg ilyenek. És elgondolkoztam rajta egy kicsit, hogy én itt nyávogok elmúlásról meg minden, és tényleg el kell olvasni sok blogíró bejegyzéseit, olyan sokan vannak akik keseregnek olyan apróságokon. Persze mindenkinek a saját baja tűnik óriásinak, de ha mellérakja azt, hogy vannak akiknek az is ajándék, hogy van két ujjuk a lábukon, amivel gépelni tudnak, vagy, hogy ha nehezen is, de még le tudnak hajolni a kis kedvencükhöz, hogy megvakargassák a füle tövét, akkor olyanon bosszantani magam, hogy holnap egyedül fogom belőni ezt a szar rendszert olyan böszmeség (ha már Viktort idéztem egyszer Feri sem maradhat ki...).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.