Drága Kincs! Cseppet féltem, hogy e verset csupán az én kedvemért írtad, de hamar eszembe ötlött, hogy a kényszerverselésből nálam anno csupán rémes-rímes kínstrófák születtek, s ez nálad sem lehet másképp. Mivel ezen vers (is) gyönyörűséges, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy szívből született. Arról nem is beszélve, hogy vagy olyan önérzetes, hogy szíved titkait, az érzelmeket nem muszájból írod meg. Bocsáss meg, ha leveleim túl bonyolultak vagy összetettek, kényszeresen leírok minden, - a fejemen átfutó - gondolatot. Alapvető szükségem az aprólékos elemzés, és sokkal könnyebben megy, ha látom is a gondolataim. 

Ám megint eltértem az eredeti céltól: "elemezni" a versed. Bár talán jobban fejezném ki magam, ha azt írnám le, én mit éreztem akkor. Verset ne várj Tőlem cserébe, rég nem írtam, tehát maradok a "kisregénynél", szokásomhoz híven.

Július 14.-e, szombat. Ott volt a végtelen víz, amitől félnem, tartanom kellett volna, hiszen bizonyította kicsinységem, halandóságom, jelentéktelenségem. Mégsem féltem, mert ott voltál Te, s már nem csupán egyetlen magányos csepp voltam a hatalmas óceánban. Ha akkor vége lett volna a világnak, végtelenül boldogan haltam volna meg. Emlékszem, benn voltam a vízben, s kinéztem Rád. Épp az ernyő alatt ültél, s telefonodon pötyögtél, tán épp előtte fotóztál engem. Csak álltam a hullámokban, és néztelek, figyeltelek, ittam a látványod. Nem akartam arra gondolni, mi van, ha nem kellek Neked. Ezért nagy levegőt vettem, és "fényképeztem". Fényképeztem az érzéseket, a benyomásokat. Meg akartam jegyezni minden pillanatot, rezdülést. Elfordultam, s egy röpke pillanatra lehunytam a szemem. (Próbáld ki: egészen máshogy látod a világot, ha egy percre becsukod pilláid.) Majd kinyitottam, s újra feléd fordultam. Láttam felvillanni mosolyod. Türelmes tekinteted, amint elnézően várja, mikor unja meg vendége a vizet. (Akkor, ott csókoltalak volna meg először. De nem akartam, nem mertem lépni.) Mögötted néhány sirály üldögélt, pár sétált. Hűvösen fújt a szél, mégsem fáztam. Rád néztem, s a szívem melegített belülről. Elfeledtem minden bánatot és rosszat, nem számított más, csak az, amit, pontosabban akit látok. Téged láttalak, teljes valódban, és nem mertem elhinni, hogy ez a rég áhított mese igaz lehet. Előttem volt a Herceg, és Rám várt. (Még ma sem merem igazán elhinni, hogy mellettem vagy. Megérdemlek-e én egy ekkora Kincset?) 

Minden nap tudnám nézni, ahogyan üldögélsz. Vagy ahogy horgászol. Hallgatnám lelkendező vagy morcos beszéded, amikor kiadod magadból az örömöd és a bánatod. Kisimogatnám szemedből a szomorúságot, megölelnélek, hogy jobb kedvre derülj, gyengéd csókot lehelnék fáradt homlokodra, édes ajkaidra. 

Melletted az egyetlen rossz dolog az, ha Te nem vagy.

"Akiben felvillan a szeretet...
elkezd többes számban gondolkodni.
Ha szeretlek, meglátom benned azt,
akit te is csak ritkán látsz.
Ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam."
(Müller Péter)

Tenger


Most jönnek a szavak végre,
követik őket mind a képek:
Ott látlak a sötét árban,
a tengerben fehér lábad,
hajad napsugár a komor égen
mosolyod szivárvány
az eső után
és benne van minden
amit a világ
egy mosolyba rejthet.

Ott, akkor, tudom, érzem, ha mész,
Veled megyek a végtelenbe,
Veled megyek a sötét tengerbe,
Törött szárnyaimon téged viszlek fel
Repülni a magas égbe.
És ha zuhanni kell velem zuhansz majd
a mélybe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.