Drága Szívfoglaló!

Gondolom éppen ma - amikor nem is biztos, hogy beszélni fogunk - tehát épp ma nem fogsz rákukkantani a blogomra, pedig ezen új bejegyzést csak amiatt jegyzem, mert kérted.

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki, bár ahogy magamat ismerem, mindjárt kisregény lesz belőle. :)

A kezdésekben (bármilyen téren) eddig nemigen voltam jó. És ez annyira elvette az önbizalmam, hogy a továbbiakban már nemis igen próbálkoztam, hiszen nem volt sikerélményem. Talán ezért nem tudok jól nyelveket beszélni sem. Úgy, ahogy értem, mit mondanak, de bizonytalan vagyok beszélni, hiszen mi lesz, ha nem értenek meg? Némi maximalizmus is belejátszik a dolgokba, szeretném a lehető legjobban mondani.

Kicsit félek a kinti munkába állásomtól, még egyszerű babysitterként is. Attól tartok, nehezen fogom megértetni magam a szülőkkel, hiszen jelenleg egyik nyelvet sem használom jól (vagy inkább egyáltalán nem használom) - a magyaron kívül. Igazából a kezdeti nehézségtől tartok: hogyan találok munkát úgy, hogy még csak meg sem tudok szólalni? Nem csak hollandul, hanem egyáltalán? Igen, ezért bíztatsz arra, hogy tanuljak előbb, s csak aztán álljak be a dolgozó nők sorába.

-------

Amikor ma munka után leszálltam a villamosról, már gondolatban fogalmaztam a következő blogbejegyzést: "Megyek hazafelé, s újfent az eszemben jársz..." - kezdődött volna, s már itt meg kellett állnom, mert rájöttem, hogy nem hazafelé tartok, mert nem vagy ott. Közel egy éve itt lakom, s most először éreztem azt, hogy nem helyénvaló azt mondanom: hazafelé tartok. Bolond, vagy szentimentális vagyok, ha azt mondom/írom, hogy a "Hazafelé" akkor lesz, amikor Veled megyek?

Most nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek, mindenesetre könnyes a szemem, miközben el-elmosolyodom. Egyrészt félek leírni minden szót, nem tudom, hol a tűrőképességed határa, mi az, ami még nem nyálas, nem túlzó, mert ez utóbbi mondatom is már-már szerelmes regénybe illő mondat, pedig csupán azt írtam le, amit érzek. Másrészt ott van, hogy egyre több dolgot merek vállalni melletted magamból. Illetve valahogy nem is igazán voltak titkaim előtted. Nagyon sok dolgot leírtam (kérve-kéretlen), s ezeket el is olvastad, nem nevettél ki miattuk, nem bántottál. Még nehezen tudom kezelni, hogy valaki nem kritizál minden megjegyzésemért.

Mert - mint nagyon jól észrevetted és megjegyezted - igen kritikus vagyok, az első dolgok egyike, hogy támadok, kritizálásommal "védekezek". Micsoda ellentmondás, ugye?

Talán a legidősebbek átka, hogy sosem lehetnek elég jók. Mindig jobban kell tudniuk mindent a tesóknál, nekik kell megmutatniuk, hogy erősek, okosak, szépek, szófogadók. Példának kell lenniük, pedig maguk is gyerekek, esendőséggel, hibákkal. Olyan hibákkal, amiket nem fogadnak el Tőlük, pedig ugyanúgy életkori sajátosság, mint bármelyik hasonkorúnál. Ezekből a kritikákból többet kaptam a kelleténél, olyan sokat, hogy előbb-utóbb saját személyiségembe is beépült. Amikor minden tettedre, mondatodra kritikát kapsz, két dolgot tehetsz: teljesen elzárkózol előle (becsukod a füled), vagy elhiszed, amit állít, és a sok bántás hatására felveszed a közönyösség álarcát, behódolsz a kritizálónak, sőt, átveszed a stílusát. Én ez utóbbit tettem. Valószínűleg ha lázadtam volna, nem ilyennek élem meg a kamaszkorom, én azonban a konfliktuskerülést választottam. Nem tudtam küzdeni olyan ellen, aki erősebb volt, akinek ki voltam szolgáltatva, akinek a szeretetére szükségem volt. És nagyon nehéz, ha ezt a szeretetet úgy mérik, hogy mennyire vagyok jókislány, s mennyire felelek meg az elvárásoknak.

Én - bizonyos szempontból - egyszerű - s emiatt nagyszerűen kihasználható - lélek vagyok. Képes vagyok - legalábbis voltam - egy mosolyért, egy ölelésért, egy csöppnyi érintésért lehozni a csillagokat az égről. Szó szerint. Semmi sem volt drága vagy lehetetlen azért cserébe, hogy egy egyszerű simogatást vagy kedves mondatot kapjak. S ennél nem kellett több a boldogságomhoz.

Ma sem kell több. Talán annyi változott csupán, hogy kezdek nem mindent feláldozni magamból bárkiért. Néha már magamra is gondolok, amikor engem hátrányosan érintenének a dolgok.

Az egyik fantasztikus dolog Melletted épp az, hogy nem érzem, hogy bármit is kötelességből kéne csinálnom. Hogy bármit is feláldoznék. 

Szabad vagyok VELED.

Nem lennék nélküled, mégsem érzem azt, hogy ez a "MI" kalitka vagy ketrec lenne. Tőled lesz egész az életem.

Így kérlek hidd el, bárhányszor kritizállak is, akármennyiszer hallod támadónak a hangom, szeretlek. Abban a pillanatban támadásommal csupán védekezem, többségében saját gondolataim ellen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.