Fantasztikus összefüggésekkel írsz a bolygókról. Ilyen szempontból még sosem gondoltam rájuk, pedig igazán kézenfekvő a dolog. Külön becsüllek szókincsedért, látszik, hogy Te sem csak képesújságokon nőttél fel. Emellett még a suliban is sikerült figyelned, így igazán szerteágazó a tudásod. Ha nem válna be ez a szakma, menj el írónak! Nem, mégse! Manapság már több író van, mint amennyi elég. Pontosabban több ember képzeli magát írónak, mint amennyiben valóban van írói véna. 

Tudtad, hogy naiv koromban ( - oké, oké, most sem vagyok még túl a naiv korszakomon! :D - ) én is kacérkodtam az írással? Aztán ez elakadt. Azt hittem, szép verseket, történeteket faragok, de fontos helyekről azt kaptam vissza, hogy ezek csupán rímek, mondandó nélkül. Azóta nem is próbálkoztam versekkel, és a fogalmazványaimat csupán Te olvasod ily lelkesedéssel. (Na jó, nem tudom, mennyire vagy lelkes, mindenesetre köszönöm, hogy elviseled őket, s legalább egyszer rápillantasz.)

Neked mit jelentett az írás? Főleg régebben, amikor még rendszeresen vetted kezedbe a billentyűzetet ezügyben? Nekem ez a titkok "kifecsegése", néha átláthatóbbá tétele. A blogírás csak azért lett blog, hogy az otthonlévőknek ne kelljen túl sok copy-pastos levelet küldened, vagy ki akartál lépni kissé a világ elé? Tudom, nem szeretnél híres lenni, mégis a neten osztottad meg a legmélyebb titkaid - természetesen felismerhetetlenül. Nem csupán neved maradt rejtve, de a történeteid mély tartalma is titok. Még előttem is, én már többet látok bennünk, mint amiről valójában szólnak. Tudod, különben is folyton magyarázatokat és válaszokat keresek, valamint egyfolytában elemzek. (Ami a gimiben még jól is jött, így az irodalom igen jól ment! :D )

A suliban hogy jöttél ki a magyartanárokkal? Kedvelték írásstílusod?

Ölel: A

Bolygószerelem

Több milliárd éve keringett a szép Föld a forró Nap körül fárdahatatlanul, több milliárd éve tartotta a biztonságos távolságot ahonnan megkapta amit akart, az éltető sugarakat, hogy a testéből, élőlényeket faragjon.

A Föld több volt mint a többi bolygó, amit a Nap maga körül tartott, szerette mindet, a csupasz tolakodó Merkúrt, a kacér Vénuszt, a fülledt kurvát, aki túl sokat akart belőle, az örök harcias Marsot, aki képes volt elpusztítani testvérét, majd hidegen nézte a távolból a darabjaira hullott testet, de közelíteni a dühös Naphoz már nem mert.

És ott voltak a külső dámák, a Jupiter a felfuvallkodott, aki maga is nap akart lenni, de nagy udvartartása hiába könyörgött fényért, több gravitációt kapott tőle, mint éltető energiát, a Nap nagy bánata volt ő. Utána jöttek a külső fagyos hölgyek-urak akik mind másokban kerestek örömet. A Szaturnusz díszes gyűrűjével, képtelen volt igazi társat alkotni magának, deformált követői közül egyedül a titokatos Titán volt az akire a fényes Nap néha odapillantott. A többiek olyan messze voltak tőle, hogy elengedte volna őket bármely kóbor csillag kedvéért, főleg ha ezzel tovább élvezhette volna a gyönyörű Földanya zöldeskék pompáját.
A Föld vidáman fürdött a fényében, okos volt, csillogó, kedves és engedékeny, de nem volt mindig így, az öreg Nap emlékezett a fiatal forrongó bolygóra, aki millió éven keresztül küzdött forró bensőjével, háborgó szívével, a szerelmük ekkor perzselő volt, halálos. De a Föld tudta mit akart, lassan védőburkot épített maga köré, kizárta Napszerelme egy részét, megszelídítette szerelmét, hogy megszülessen a legnagyobb dolog amit a Nap valaha látott az Élet. Gyönyörű ajándék volt ez egy csillagnak, valami ami túlnyúlt rajta, amit nem értett. Szerette az életet, de nem kellett sok idő és rémülten látta, hogy gyermekük a Földanya testét tépte, marta, a nő pedig csendesen tűrte, hogy a lény ami kettejük erejéből született, használja őt és mély nem gyógyuló sebeket ejtsen rajta. A Nap nem értette szerelme áldozatát, mindeddig a pillanatig.
Mert most itt volt a vége, a büszke erős Nap haldoklott. A kis odaadó, tolakodó Merkúr már belehalt a végzetes lüktetésbe, a Vénusz hosszú anyagkönnyet sírt a Nap felé, aki próbálta fenntartani a tüzét, valahonnan anyagot nyerni, hogy több milliárd éves élete csak néhány pillanattal hosszabb legyen, de az űr és a világegyetem hideg volt és kegyetlen. Pillanatok kérdése volt az egész, pillantok kérdése, ahogy teremtetett. A teremtés mindig pillanat
törtrésze, nem is mérhető, a nincsből ennyi idő alatt lesz van, mint ahogy a vanból éppen ennyi idő alatt lesz nemlétező.
Milyen kegyetlen, hogy pont ő fogja szerelmét porrá égetni, és nem volt vissza út, a Nap minden ereje ellenére tágult, szönyűlködve saját hőségén elnyelte zokogó Vénuszát, majd jött a drága, csendes, nemes Föld, aki nem mondott mást, mint "Vártalak szerelmem, nézd gyermekeinket, sírnak, nem tudják, hogy egyéválunk és boldogok leszünk együtt mi ketten." A Nap felnézett és látta a távolból Föld testéből készült burkokba borított életeket, igen őket nézte és nem azt, ahogy a csillogó zafír óceánok bíborra váltottak, majd hangos sistergéssel köddé oszlottak, a zöld mezők erdők lángra lobbantak, és a Föld még egyszer tűzben égett, mint akkor régen szerelmük elején. Aztán meghalt a Föld eggyé váltak. És mintha a Föld szelídsége lehűtötte volna tüzét, a Nap sírva összeomlott magába.


Az életek csendben fejüket lehajtva tisztelegtek a halott szerelmeseknek akikből születtek.



Legyen ez mondjuk egy elő anyáknapi írás. Tiszteletem minden édesanyának, de mindenek fölött a sajátomnak, aki életet adott nekem, és a mély sebek ellenére amiket tőlem kapott továbbra is szeret, feltétlenül.

Köszönöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.