Drága Kincs!

Most én próbálok pozitív dolgokat sugallni, boldogan gondolkodni, hisz alig 2 hónap múlva újra a karjaidban lehetek, és nem engedlek el utána. Vágyom újra az érintésed, hogy mellettem szuszogj, hogy ott legyél, amikor hátranézek.

Hunyd be a szemed. Átölellek. Érzed?

Mellkasodra hajtom fejem.

Odabújok, szorosan.

Érzed, ugye? 

Képzeld oda a hajam illatát. A puha karjaim.

Érezd, hogy simogatom a kezed. El kell hessegetned ujjaim, mert a végén vörösre dörzsölném a mancsod.

Megyek is. Főzök egy finom, meleg teát, hogy felmelegítsen. Indulás előtt hajadba borzolok. Csak hogy láthassam, hogyan igazítod meg, arcoddal morcosságot színlelve. "Naaa..." - mondod. 

Én, itt, hallom a hangod. A fülemben cseng, mint ahogy az is, mikor dúdolsz vagy rövid nótába kezdesz. És mosolygok. Mert már látom is a csillogást a szemedben, s tudom, hogy sikerült elűznöm pár gonosz, komor felhőt.

Látod? Mi ketten, együtt legyőzünk minden nehézséget. S nem is kellettek kardok. Csupán az, amit Te irántam érzel, s Én Irántad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.