Előszó:

Egy barátnőm szokott meditálni, s az egyik alkalommal 2 dolog villant fel benne velem kapcsolatban. Az egyik, hogy azt várom, hogy valaki visszatartson. A másik az, hogy életem következő szakaszában (konkrétan Hollandiában) földbe fognak döngölni. Mindkettőben igaza van, az első mondatot majd később magyarázom meg, az utóbbit azonban most.

Eredetileg e válaszlevelet neki szántam, azonban az első néhány mondat után már tudtam, hogy Te is látni fogod, Neked is megmutatom. Talán a családomnak is szerettem volna magyarázkodni, bár ők nem fogják látni ezen irományt. Vannak benne nehéz mondatok, bár egyiknek sem bántás volt a célja. Próbáltam kicsit külső szemmel nézni mindazt ami közöttünk eddig történt, ami körülvett minket, engem. Azt írtam, ami a szívemen volt.

Szokás szerint csapongó, de a lényeget biztosan kihámozod belőle...

Földbedöngölés

- mert nullárol kezdek mindent.

- mert olyan emberhez költözöm, akivel összesen alig 20 napot töltöttem személyesen.

- mert el kell búcsúznom a gyerekeimtől, a szüleiktől, s mert a búcsúzás nem az én világom.

- mert darabokra fog törni a szívem minden búcsúöleléstől, könnytől, s nem csak néhány lesz belőle a család részéről, hanem ezer és ezer az ovisok miatt.

- mert olyan dolgokkal jellemez a családom, amiket nem gondoltam volna magamról, s még ha nem is igazak - minden valótlannak van valós alapja.

- mert lehet, hogy rosszul sülnek el a dolgok, ám erre épp akkora esély van, mint az ellentétére.

Földbedöngölés az odavezető út éppúgy, mint az ottani élet.

Újra fel kell magam építenem emberileg és szakmailag egyaránt.

Újra tanulok főzni, háztartást vezetni.

Újra tanulok együtt élni valakivel.

Újra tanulom a nyelvet, a szakmát.

Újra tanulok énekelni és verselni.

Újra tanulok számolni, euróval gondolkodni.

Újra tanulok vásárolni.

Újra tanulok hallgatni, és újra tanulok beszélgetni.

Újra tanulok nőnek lenni.

Újra tanulok kreatívnak lenni.

Újra tanulok díszíteni.

Újra tanulom az otthont otthonossá tenni.

Újra tanulom, hogyan kell kiállni a világ elé.

Meg kell tanulnom elfogadni, amit adnak.

Meg kell tanulnom elmondani, ami bánt, írás helyett beszélni.

Meg kell tanulnom, hogy a kritika nem bántás.

Meg kell tanulnom, hogy a kötözködés nem vitatkozás.

Meg kell tanulnom egy kisebb halom dolgot, és nem minden lesz könnyű és egyszerű.

Lehet, hogy nem Endre az igazi, a végleges, ám lehet, hogy mégis.

Amíg nem adok esélyt Nekünk, ez nem is fog kiderülni.

Fel lehet tenni ezernyi "Mi van, ha...?" kérdést és kételyt, de nem akarom így élni az életem.

Épp eleget éltem a félelmeimmel ahhoz, hogy már elég legyen belőlük.

Épp ott vagyok, ahol lennem kell. A mostani történések szükségesek ahhoz, hogy az legyek aki. Amikor fájni fog, fájjon. Valamiért ennek kell most lennie.

Hiszek benne, hogy a lehető legjobb módon fog történni minden.

Lesznek könnyek, ez kétségtelen. A kérdés csupán annyi, örömkönnyekből lesz-e annyi, hogy ellensúlyozzák a bánat perceit.

S hát azt sem szabad elfelejtenünk, hogy kettőn áll a vásár.

Kedvesnek tán nehezebb feladata is lesz, mint Nekem.

Hisz Ő fogad be.

Neki éppúgy meg kell tanulnia Velem élni, mint Nekem Vele. 

De megbeszéltük, hogy meg akarjuk próbálni. Meg szeretnénk ismerni a másikat mind jobban és jobban, mert az, amit eddig láttunk, épp elég bizalommal tölt el a másik iránt. Bizalommal és reménnyel.

Talán látjuk egymásban, ami belőlünk hiányzik. Vagy látjuk azt, milyen jót tud kihozni a másik léte belőlünk.

Talán az álmaink, a vágyaink közösek.

Sok apróság, ami arra sarkall, hogy szívünk hiányt szenvedjen a másik nélkül.

Volt idő, amikor az eszemre próbáltam hallgatni. Azt akartam, hogy valami visszatartson Tőle. Kézzelfogható dolgokat vettem sorra. Bizonyítani akartam, hogy minden kiszámítható.

De nem sikerült.

Mikor azt hittem, ismerem, meglepett valamivel. Egy mondattal, egy gondolattal, ami épp az elevenembe vágott, pedig 1300 km-re volt.

Túl racionális akartam lenni, kerülni akartam az utolsó kapcsolatom kudarcát és fájdalmait.Rettegtem, hogy újra összetörhetnek, ugyanúgy. De végiggondoltam a történéseket, a múltam. Végülis én döntöttem anno úgy, ahogy, vállaltam is a következményeit. Vállaltam az összetörtséget, a sírásokat, a kudarcot, a megaláztatást, a meghunyászkodást, a kiszolgáltatottságot.

Vállaltam, mert a régi jó dolgok már ezer éve ködbe vesztek. Mert az ember - legalábbis Én - hosszútávon nem élhet úgy, hogy nem érzi jól magát. Úgy érzem, mindent megtettem, ami Tőlem telt, hogy működjön a régi kapcsolat. Kitoltam a saját határaimat és igényeimet, félretettem magamat.

Nem működött, mégsem bánom. Kellett az a 4 év ahhoz, hogy a mai ÉN legyek. Igen fájt. De túl vagyok rajta. Régen túl.

Amíg rosszul éreztem magam miatta, el sem kezdtem ismerkedni. Nem lehetsz igazán önmagad, ha ilyen komoly dolgok visszahúznak.

Most egy komoly dolog repít előre.

Olyan bizalmat, szeretetet, bátorítást és biztonságot kaptam, ami régen volt jelen az életemben.

Ajándék a szeme, a hangja, a szíve.

Egy kívülállónak ezek nem fontosak. De Nekem azok.

Érezted valaha, hogy valakinek csupán a hangjától jól érzed magad?

Nem is egyszerűen jól, hanem minden  rendben lévőnek tűnik.

Nem attól, amit mond, hanem attól, hogy hallod.

Átélted már, hogy ez a hang ráadásképp még egyenesen, őszintén és találón beszél? Mert az övé ilyen. Ő ilyen.

Meg lehet magyarázni a szeretetet?

Nem misztifikálom túl Őt. Éppoly tökéletlen, mint Én is vagyok. Nincsenek hiba nélkül való emberek, ám negatívumot ezret is lehet találni bárkiben. Tudod: "Az vesse rá az első követ, aki sohasem vétkezett."

Te mit tartasz fontosnak?

A múltat? A jelent vagy a jövőt?

Azt, ami tegnap volt, vagy azt, ami lehet?

Én megpróbálok a mának élni.

És a szívemre hallgatok.

"Ha így lesz..." - megoldom. "Ha úgy lesz..." - megoldom.

Miért vagyok ilyen bátor?

Van valaki, aki miatt érdemes félretenni a bizonytalanságaim, a félelmeim. Akinek hasonlóan dobog a szíve, mint az enyém. Akivel hamar otthon éreztem magam.

Akit úgy szeretek, ahogyan van.

Földbe döngölnek,?

Ezer dolog ezerszer is.

Képes leszek felállni?

Nagy valószínűséggel igen.

Jelen pillanatban úgy érzem, képes vagyok elfogadni, elviselni, bármit hoz is a jövő. Addig is élem a mát, és mosolygok. Csupáncsak azért, mert így máris eggyel több pozitív dolog vesz körül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.