Egyetlen Kincs!

Átírom ide azt a kézzel írt levélkét, amit éjjel körmöltem, az adja a legtisztább képet a tegnapról.
Eredetileg egy egyszerű elküldetlen levél lett volna, csak írni akartam anélkül, hogy blogoltam volna. Még csak postára sem szaladtam volna vele, de végül mégis kiadom Neked.
Látod, egyszerűen ellenállhatatlan vagy! :)

Apropó blog:
Egy ideig mellőzöm. Újra láthatóvá teszek néhány bejegyzést, de most nem írok frisseket. Illetve ha írok is, azok magánmegtekintésre lesznek. Jelenleg úgy érzem, túl sok dolgot adtam ki magamról, nagyon sok sebezhető felületemet mutattam meg Neked, és emiatt kissé megijedtem.

No mindegy, ezen nekem egyedül kell túllendülnöm.

Most következzék az "elküldetlen levél":

"Fáradt vagyok, Kincs.

Fáradt, szomorú, kissé reményvesztett, negatívba hajló.
Megint támadnak a kétségbe hajló gondolatok, s most késve és kevéssé tudom elűzni őket.

Nem érzem, hogy elég erős lennék költözni. Pillanatnyi megingás, tudom.

Az elmúlt hónapokban, mióta tudom, hogy megyek, lassan elbúcsúztam a családomtól, megszoktam a gondolatát, hogy nem lesznek karnyújtásnyira.
Ma újabb hatalmas lépést tettem, felmondtam a munkahelyemen, felrúgtam az utolsó stabil pontot, ami ideköt.
Boldognak kéne lennem, de most rengeteg dolog félelmetesnek tűnik. Most felhívnálak, csak hogy halljam a hangod kicsinyt, de nem tehetem. 23 óra 12 perc van. Aludnom kéne, de nem tudok, Téged viszont nem kelthetlek fel.

Előttem van a kép, ahogy Marcsi hiányolta Bencét a szegedi halászcsárdában, s magamat látom a húgodban. Én most épp úgy össze vagyok törve.
Feszült vagyok, könnyek homályosítják a szemem, szipogok.
Megint "Ha"-val kezdődő mondatok jutnak eszembe, s ez nem tetszik. El kell zavarnom őket.

Fázom.
El kell kergetnem a rémeket.
Behunyom a szemem, és ide képzellek. Meleg a mellkasod. Egy percre felszisszenve elhúzódsz hidegségem elől, de aztán óvatosan átölelsz, lassan dörzsölgetve melegítesz.
Máris jobb.
Hozzád bújok.
Élvezem a közelséged.
Már oldódik a feszültség, nem oly görcsös ökölbe szorult kezem.
Ide képzelem az illatod.
Álladat kobakom tetején.
Szuszogásod, ölelésed.

Hamarosan jobban leszek, ígérem.


Bp. 2012. november 5."



Tegnap egyetlen, lényegtelen mondatod esett fájón, pedig tudom, hogy szavaidat nem bántásnak szántad. Épp azért búcsúztam el, fejeztem be a beszélgetést, mert ha nem teszem, megsértődtem volna. Ugyanis régen azt tettem volna. Elhitettem magammal, hogy szándékosan bántanak engem, így védekezésként rögvest visszatámadtam szavaimmal.
El akartam kerülni a Veled való veszekedést, hiszen az agyammal tudtam, hogy csupán viccelődsz, a szívemnek/lelkemnek azonban rosszul esett, amit hallott. Fáradt és instabil voltam, s nem tudtam jó helyen kezelni, jó helyre raktározni a mondataid.

Sajnálom, ha ezzel megbántottalak. Szóban nehezen kommunikálok, talán mert félek a reakcióktól. Ennek is van története, talán le is írtam egyszer, ha nem, alkalomadtán elmesélem.

Szeretlek Kincs.

Néha megrettenek ugyan, és hallgatok róla, s ilyenkor Neked van nehezebb dolgod, azt hiszem.
Hidd el, a hiba nem Benned, hanem Bennem van.




Adri, az egészen picinyke csillag

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.