Ha veszítettél már el valakit, akkor tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted őt a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy nincs többé. Amikor ott maradtál kifosztva, egyedül. A hiányban döbbensz rá, mennyire szeretted. Utólag. És jönnek az emlékek... A hiány fájdalmas érzésével visszanézve látod meg a múltadat, s azt kiáltod: Nem láttam, milyen kincset szórok szét... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet. Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani. (Müller Péter)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.