Rémálmok. Pocsék dolog velük kelni. Nekem is volt, kétféle váltogatta egymást, ám úgy emlékszem, mindkettőt említettem.

Érdekes, hogy gólya volt a rossz szereplő. Az villant eszembe, nem akkortájt volt-e nagy divat Hitchcock: Madarak című filmje? S esetleg ennek látványa miatt vetült-e ki szegény gólyákra a félelmed (ilyen sok gólya lett volna Szegeden?). Avagy egészen más oka volt. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni az igazságot, de ha továbbra is távolságot szeretnél tartani ezen szárnyasoktól, nem viszlek ki a margitszigeti kisállatkertbe. :) Ott ugyanis jópár példányuk megtalálható. 

Az is lehet, hogy túl sokat figyeltek Rád, (ezért a szem a rémálomban), s már akkor is rengeteg feladatot varrtak a nyakadba. Hány éves lehetett akkor Marcs? 2? 3? Gondolom addigra anyukád már visszament dolgozni, s az oviból eljőve Te játszottál a legtöbbet Vele. Nem hiszem, hogy tehernek érezted volna, hisz abban a korban az 5 évesnek minden játék JÁTÉK, ráadásul már bőszen kiélhetted irányító szerepedet! :) Néha meglesném a gyerekkorod. Ahogyan tologatod az autókat, vagy birkózol a hugaiddal. Ha magamból indulok ki, mindig én akartam főnök lenni. Sokáig nem volt szava mellettem a tesóimnak. Néha, mikor jófej voltam, átadtam nekik a gyeplőt, de alapvetően én, a legokosabb, legügyesebb kezeltem a játékfelügyeleti posztot! :)

Aztán a kisebb hugaimnál már tényleg a pótanya szerepkört vittem. Majdnem 15 éves voltam, mire Picúr (Margit Judit) megszületett, és 17 elmúltam, mire Ildi a családunkba érkezett. Úgyhogy az a rész, ami Neked Bömbbel volt, teljesen kimaradt. 

Ám visszatérve az álmokra, Nekem légy oly kedves megmagyarázni ezt az atlantiszi ember dolgot, tudod, a korkülönbség miatt kimaradtam az ilyetén tudományos fantasztikus történetekből! :) (És nem, én nem tudtam a víz alatt lélegezni, ám sokáig sellő (pontosabban delfin) akartam lenni a valóságban, és azt vártam, hogy egyszer csak ne tudjak kijönni a Balatonból az uszonyaim miatt! :) )

A gólya a legfélelmetesebb állat


Volt egészen kicsi maguborka koromban, úgy 4-5 éves lehettem, egy rémálmom, ami kísértett utána évekig. És néha még ma is előjön. Lenn vagyunk anyával az utcán magas házak között és egyszer csak egyedül vagyok. Felnézek az égre és egy nagy fekete-fehér gólya köröz fenn, először csak nézegetem, aztán észreveszem, hogy csúnya sárga szemei vannak. (Nem tudom hogy hogy látom, mivel elég messze van.) Ekkor a gólya megfordul lenéz, célbavesz, és azt mondja, hogy nem kellett volna néznem, és elkezd a csőrével előre zuhanni. Borzalmasan félek ekkor a csőrétől, mert nagyon nagy és erős, és tuti biztos vagyok benne, hogy ki fogja szúrni a szemem, de nem tudok elnézni. És csak zuhan és nagyon gonosz. És valóban át is szúr. Aztán ilyenkor vége.

Nem tudom, lehet, hogy béka voltam előző életemben? De viccen kívül, a gólya nagyon gonosz állat. És fogalmam sincs ez most hogy jutott eszembe.

Mostanában nincsenek visszatérő álmaim, pedig régebben elég sok volt. Ott volt például az hogy tudok lélegezni a víz alatt. Már előre tudtam amikor ilyen álom jött símán sétáltam bele a vízbe és tudtam szuszogni, néha még nehezebb is volt, éreztem ahogy a víz ki-be áramlott a tüdőmből. Erről is volt egy mesém magamnak, csak azóta rájöttem, hogy másoknak is úgyhogy eztet biztos nem fogom soha leírni. De az álom előbb volt, minthogy láttam volna az atlantiszi embert, annál meg hogy Mr Costner rendkívül gyarta kopoltyúi megjelentek főleg. Beee.

Na ennyit az álmokról, lejárt a munakidőm irány a hazaaaa.

Csá.

Kár, hogy a képeket itt nem jeleníti meg. Mindenesetre gyönyörű virágokat gondoztál, óvtál. A kertész is sokoldalúságod egyik képe. Nem hiszem, hogy van olyan munka, feladat, amit nem oldanál meg. Csodálom benned, hogy mindig mindenre keresed a válaszokat, a megoldási lehetőségeket, ráadásul nem is csak egy oldalról közelíted a problémákat. Sokfelé agyalsz, ezer felé járnak gondolataid. Nem csoda, hogy oly sok munkát tesznek Rád, hiszen biztosak benne, hogy mindet megoldod. Tudom, botorság, de féltelek a feladatok között. Néha úgy érzem, túlterhelnek, mert maximalista vagy, és mindent a lehető legjobban szeretnél megoldani, így ritkán utasítasz vissza bármely feladatot. Tudom, hogy képes vagy rá, mégis szomorú vagyok, hogy nem vagyok melletted, és nem segíthetek cipelni a terheket. Addig is, míg nem találkozunk, mást nem tehetek, csupán meghallgatlak, és vicces "Villámlás"-okkal megmosolyogtatom orcád.

Szeret: A.

Most már tényleg anyáknapi


Na, hát beszéltem vele. Szomorú volt már eleve, de azért nevetve felvilágosított, hogy az a virág aminek nevenincs az pont olyan mint én: nem csak olvasz, hanem írisz. :)

Úgy tűnik tetszenek neki -és itt most természetesen anyáról van szó-, ha képeket rakok fel. Ám legyen. Kicsit félelmetes amúgy tudni, hogy ő is olvassa a blogomat, de nem fogok máshogy írni akkor se, csak majd mindig bocsnatot kérek. Ő meg megbocsát. Előbb utóbb. Remélem.

Tehát a képek.

Mini margaréták (vagymik)

Ez meg egy muskátli (ebben biztos vagyok, méghozzá lógós)

Ő meg a petúnia cserpében a szomszéjának (nagy zöld dzsuva), aki fehér,
letörött az egyetlen kinyílt feje szállítástkor, de nem sírt

És akkor még egy utolsó bentről. Most hogy nem este van teljes ragyogó napsütés egy árnyalatnyit jobb lesz a képminőség.

Ő kérte, hogy a tükör elé tegyem az egyik fejét már arra is fordította,
 nagyon hiú a kedves. De van is neki mire, mert szép. (Orchidea)

Remélem ennek, örül majd valamennyire mindenki aki olvassa nézi, főleg akinek ezúttal a bejegyzést címeztem. Ezek szép dolgok.

Fantasztikus összefüggésekkel írsz a bolygókról. Ilyen szempontból még sosem gondoltam rájuk, pedig igazán kézenfekvő a dolog. Külön becsüllek szókincsedért, látszik, hogy Te sem csak képesújságokon nőttél fel. Emellett még a suliban is sikerült figyelned, így igazán szerteágazó a tudásod. Ha nem válna be ez a szakma, menj el írónak! Nem, mégse! Manapság már több író van, mint amennyi elég. Pontosabban több ember képzeli magát írónak, mint amennyiben valóban van írói véna. 

Tudtad, hogy naiv koromban ( - oké, oké, most sem vagyok még túl a naiv korszakomon! :D - ) én is kacérkodtam az írással? Aztán ez elakadt. Azt hittem, szép verseket, történeteket faragok, de fontos helyekről azt kaptam vissza, hogy ezek csupán rímek, mondandó nélkül. Azóta nem is próbálkoztam versekkel, és a fogalmazványaimat csupán Te olvasod ily lelkesedéssel. (Na jó, nem tudom, mennyire vagy lelkes, mindenesetre köszönöm, hogy elviseled őket, s legalább egyszer rápillantasz.)

Neked mit jelentett az írás? Főleg régebben, amikor még rendszeresen vetted kezedbe a billentyűzetet ezügyben? Nekem ez a titkok "kifecsegése", néha átláthatóbbá tétele. A blogírás csak azért lett blog, hogy az otthonlévőknek ne kelljen túl sok copy-pastos levelet küldened, vagy ki akartál lépni kissé a világ elé? Tudom, nem szeretnél híres lenni, mégis a neten osztottad meg a legmélyebb titkaid - természetesen felismerhetetlenül. Nem csupán neved maradt rejtve, de a történeteid mély tartalma is titok. Még előttem is, én már többet látok bennünk, mint amiről valójában szólnak. Tudod, különben is folyton magyarázatokat és válaszokat keresek, valamint egyfolytában elemzek. (Ami a gimiben még jól is jött, így az irodalom igen jól ment! :D )

A suliban hogy jöttél ki a magyartanárokkal? Kedvelték írásstílusod?

Ölel: A

Bolygószerelem

Több milliárd éve keringett a szép Föld a forró Nap körül fárdahatatlanul, több milliárd éve tartotta a biztonságos távolságot ahonnan megkapta amit akart, az éltető sugarakat, hogy a testéből, élőlényeket faragjon.

A Föld több volt mint a többi bolygó, amit a Nap maga körül tartott, szerette mindet, a csupasz tolakodó Merkúrt, a kacér Vénuszt, a fülledt kurvát, aki túl sokat akart belőle, az örök harcias Marsot, aki képes volt elpusztítani testvérét, majd hidegen nézte a távolból a darabjaira hullott testet, de közelíteni a dühös Naphoz már nem mert.

És ott voltak a külső dámák, a Jupiter a felfuvallkodott, aki maga is nap akart lenni, de nagy udvartartása hiába könyörgött fényért, több gravitációt kapott tőle, mint éltető energiát, a Nap nagy bánata volt ő. Utána jöttek a külső fagyos hölgyek-urak akik mind másokban kerestek örömet. A Szaturnusz díszes gyűrűjével, képtelen volt igazi társat alkotni magának, deformált követői közül egyedül a titokatos Titán volt az akire a fényes Nap néha odapillantott. A többiek olyan messze voltak tőle, hogy elengedte volna őket bármely kóbor csillag kedvéért, főleg ha ezzel tovább élvezhette volna a gyönyörű Földanya zöldeskék pompáját.
A Föld vidáman fürdött a fényében, okos volt, csillogó, kedves és engedékeny, de nem volt mindig így, az öreg Nap emlékezett a fiatal forrongó bolygóra, aki millió éven keresztül küzdött forró bensőjével, háborgó szívével, a szerelmük ekkor perzselő volt, halálos. De a Föld tudta mit akart, lassan védőburkot épített maga köré, kizárta Napszerelme egy részét, megszelídítette szerelmét, hogy megszülessen a legnagyobb dolog amit a Nap valaha látott az Élet. Gyönyörű ajándék volt ez egy csillagnak, valami ami túlnyúlt rajta, amit nem értett. Szerette az életet, de nem kellett sok idő és rémülten látta, hogy gyermekük a Földanya testét tépte, marta, a nő pedig csendesen tűrte, hogy a lény ami kettejük erejéből született, használja őt és mély nem gyógyuló sebeket ejtsen rajta. A Nap nem értette szerelme áldozatát, mindeddig a pillanatig.
Mert most itt volt a vége, a büszke erős Nap haldoklott. A kis odaadó, tolakodó Merkúr már belehalt a végzetes lüktetésbe, a Vénusz hosszú anyagkönnyet sírt a Nap felé, aki próbálta fenntartani a tüzét, valahonnan anyagot nyerni, hogy több milliárd éves élete csak néhány pillanattal hosszabb legyen, de az űr és a világegyetem hideg volt és kegyetlen. Pillanatok kérdése volt az egész, pillantok kérdése, ahogy teremtetett. A teremtés mindig pillanat
törtrésze, nem is mérhető, a nincsből ennyi idő alatt lesz van, mint ahogy a vanból éppen ennyi idő alatt lesz nemlétező.
Milyen kegyetlen, hogy pont ő fogja szerelmét porrá égetni, és nem volt vissza út, a Nap minden ereje ellenére tágult, szönyűlködve saját hőségén elnyelte zokogó Vénuszát, majd jött a drága, csendes, nemes Föld, aki nem mondott mást, mint "Vártalak szerelmem, nézd gyermekeinket, sírnak, nem tudják, hogy egyéválunk és boldogok leszünk együtt mi ketten." A Nap felnézett és látta a távolból Föld testéből készült burkokba borított életeket, igen őket nézte és nem azt, ahogy a csillogó zafír óceánok bíborra váltottak, majd hangos sistergéssel köddé oszlottak, a zöld mezők erdők lángra lobbantak, és a Föld még egyszer tűzben égett, mint akkor régen szerelmük elején. Aztán meghalt a Föld eggyé váltak. És mintha a Föld szelídsége lehűtötte volna tüzét, a Nap sírva összeomlott magába.


Az életek csendben fejüket lehajtva tisztelegtek a halott szerelmeseknek akikből születtek.



Legyen ez mondjuk egy elő anyáknapi írás. Tiszteletem minden édesanyának, de mindenek fölött a sajátomnak, aki életet adott nekem, és a mély sebek ellenére amiket tőlem kapott továbbra is szeret, feltétlenül.

Köszönöm.

A relativitás tényleg nehéz dolog. Egyrészt vannak a Saját szempontjaink, és azokon belül ugyanúgy vannak rossz és jó dolgok, mintha a világ egészének szempontjait nézzük. Kérdés, hogy adott pillanatban melyek a fontosak, a fontosabbak.

Mert felmerülhet a kérdés, hogy bele tudok-e (akarok-e) szólni abba, hogy ne szennyezzék tovább például a Jangce folyót, miközben emberként tán védeném az élővilágát. Mégis megfoghatatlanul messze van.

Máskor tán odafigyelek arra, hogy laposra tapossam a műanyag palackot, vagy szelektíven gyűjtsem a hulladékot, pedig esetleg bennem vannak a kételyek, hogy úgysem csinálnak vele semmi különöset, csak jól hangzik és divatos a szelektív szó.

A szomszédról, kollégáról, barátról kiderülhet, hogy súlyos beteg, pedig életében a legjobb embernek ismered, aki nem érdemelne ily sorsot. Sajnálod, tán jobban, mint egy idegent, de közben megvannak a saját világod bajai is.

Egyikünk s másikunk bánata, baja is különböző. S néha erősebbnek érzi magát az ember, ha más gondját nézve felül tud emelkedni önnön problémáján. Ha a napi túlélésem a cél, nehezen tudok érdemileg foglalkozni azzal, hogy más gondjával törődjek, bármikor találok indokot arra, hogy megmagyarázzam, miért az Én gondom nagyobb. Ám nincs igazam, mégsem. Ez nem a napi túlélés kérdése, csupán emberség, emberiesség, hozzáállás mércéje, mutatója. Vagy inkabb a pozitív gondolkodásé. Néha jobb olvasni a másokkal történt rosszat, mert a saját bajom annál kevésbé tűnik bajnak. Mára tán elértem azt, hogy nem kell más problémája ahhoz, hogy bízni tudjak magamban és a világban. Egy ideje már könnyebben keresem és találom meg a szépet, és könnyebben látom meg a rossz dolgoknak is a jó oldalát. Csak kicsit kell megkapargatni a felszínt, hogy észrevegyem: "Nincs is rossz idő, csak a jó időnek vannak különböző változatai."

A kinti "állandó" esőnek (is) köszönhetem, hogy az itthoni vizes napokon Te jutsz eszembe. 

A köztünk lévő távolság mit sem számít, hisz így tán olyan témák is előjönnek a beszélgetéseinkkor, amik máskor szóba sem jönnének.

Ha szeszélyes az idő, várhatod a szivárványt, lesheted a tovareppenő színes leveleket, vagy bebújhatsz a meleg pulcsidba, átölelve magad, s odaképzelve Kedvesed ölelő karját.

Emlékszel? Folyton végigsimítottam homlokod közepén, az orrod hegyéig. Amikor néha igazán egyedül érzem magam, behunyom a szemem, s ezt a mozdulatot ismétlem saját magamon. Így velem vagy kicsit, Téged látlak, s egy pillanatra elhiszem, hogy valóban itt vagy. Így kibírható a távolság. Mert minden relatív - relatív messze vagy, ám ha a megfelelő szögből nézed a dolgot: csupán egy érintésre...

Relativitás

Jó estét, reggelt vagy egyebet,



Holnap tesztelik az IRC cuccost, hát én leszek egyedül jelen, pont az a kiscsávó aki a legtöbbet csinálta rajta nem lesz ott. Mindegy ott van az /akill ha gond van nem igaz?

Ma olvastam első végigolvasott és máig is kedvenc blogírómnál egy pár szörnyű hírt, rák meg ilyenek. És elgondolkoztam rajta egy kicsit, hogy én itt nyávogok elmúlásról meg minden, és tényleg el kell olvasni sok blogíró bejegyzéseit, olyan sokan vannak akik keseregnek olyan apróságokon. Persze mindenkinek a saját baja tűnik óriásinak, de ha mellérakja azt, hogy vannak akiknek az is ajándék, hogy van két ujjuk a lábukon, amivel gépelni tudnak, vagy, hogy ha nehezen is, de még le tudnak hajolni a kis kedvencükhöz, hogy megvakargassák a füle tövét, akkor olyanon bosszantani magam, hogy holnap egyedül fogom belőni ezt a szar rendszert olyan böszmeség (ha már Viktort idéztem egyszer Feri sem maradhat ki...).

Drága Kincs! Cseppet féltem, hogy e verset csupán az én kedvemért írtad, de hamar eszembe ötlött, hogy a kényszerverselésből nálam anno csupán rémes-rímes kínstrófák születtek, s ez nálad sem lehet másképp. Mivel ezen vers (is) gyönyörűséges, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy szívből született. Arról nem is beszélve, hogy vagy olyan önérzetes, hogy szíved titkait, az érzelmeket nem muszájból írod meg. Bocsáss meg, ha leveleim túl bonyolultak vagy összetettek, kényszeresen leírok minden, - a fejemen átfutó - gondolatot. Alapvető szükségem az aprólékos elemzés, és sokkal könnyebben megy, ha látom is a gondolataim. 

Ám megint eltértem az eredeti céltól: "elemezni" a versed. Bár talán jobban fejezném ki magam, ha azt írnám le, én mit éreztem akkor. Verset ne várj Tőlem cserébe, rég nem írtam, tehát maradok a "kisregénynél", szokásomhoz híven.

Július 14.-e, szombat. Ott volt a végtelen víz, amitől félnem, tartanom kellett volna, hiszen bizonyította kicsinységem, halandóságom, jelentéktelenségem. Mégsem féltem, mert ott voltál Te, s már nem csupán egyetlen magányos csepp voltam a hatalmas óceánban. Ha akkor vége lett volna a világnak, végtelenül boldogan haltam volna meg. Emlékszem, benn voltam a vízben, s kinéztem Rád. Épp az ernyő alatt ültél, s telefonodon pötyögtél, tán épp előtte fotóztál engem. Csak álltam a hullámokban, és néztelek, figyeltelek, ittam a látványod. Nem akartam arra gondolni, mi van, ha nem kellek Neked. Ezért nagy levegőt vettem, és "fényképeztem". Fényképeztem az érzéseket, a benyomásokat. Meg akartam jegyezni minden pillanatot, rezdülést. Elfordultam, s egy röpke pillanatra lehunytam a szemem. (Próbáld ki: egészen máshogy látod a világot, ha egy percre becsukod pilláid.) Majd kinyitottam, s újra feléd fordultam. Láttam felvillanni mosolyod. Türelmes tekinteted, amint elnézően várja, mikor unja meg vendége a vizet. (Akkor, ott csókoltalak volna meg először. De nem akartam, nem mertem lépni.) Mögötted néhány sirály üldögélt, pár sétált. Hűvösen fújt a szél, mégsem fáztam. Rád néztem, s a szívem melegített belülről. Elfeledtem minden bánatot és rosszat, nem számított más, csak az, amit, pontosabban akit látok. Téged láttalak, teljes valódban, és nem mertem elhinni, hogy ez a rég áhított mese igaz lehet. Előttem volt a Herceg, és Rám várt. (Még ma sem merem igazán elhinni, hogy mellettem vagy. Megérdemlek-e én egy ekkora Kincset?) 

Minden nap tudnám nézni, ahogyan üldögélsz. Vagy ahogy horgászol. Hallgatnám lelkendező vagy morcos beszéded, amikor kiadod magadból az örömöd és a bánatod. Kisimogatnám szemedből a szomorúságot, megölelnélek, hogy jobb kedvre derülj, gyengéd csókot lehelnék fáradt homlokodra, édes ajkaidra. 

Melletted az egyetlen rossz dolog az, ha Te nem vagy.

"Akiben felvillan a szeretet...
elkezd többes számban gondolkodni.
Ha szeretlek, meglátom benned azt,
akit te is csak ritkán látsz.
Ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam."
(Müller Péter)

Tenger


Most jönnek a szavak végre,
követik őket mind a képek:
Ott látlak a sötét árban,
a tengerben fehér lábad,
hajad napsugár a komor égen
mosolyod szivárvány
az eső után
és benne van minden
amit a világ
egy mosolyba rejthet.

Ott, akkor, tudom, érzem, ha mész,
Veled megyek a végtelenbe,
Veled megyek a sötét tengerbe,
Törött szárnyaimon téged viszlek fel
Repülni a magas égbe.
És ha zuhanni kell velem zuhansz majd
a mélybe.

No először is: Én csak mosolygok. A fonalat már elvesztettem a 3. bekezdésed első mondatánál. A különböző szakkifejezések egy részét még le tudom fordítani Adri-nyelvre, de amikor egy egész halmazt kapok belőlük, akkor feltör belőlem a mosolygás, mert élvezem a lendületed, a meg nem szűnő lelkesedésed. Magam elé képzellek, ahogy mesélsz a mindennapjaidról, néhol lelkesedés csillan szemedben, máskor csak a fáradtság vagy a düh szól belőled, de általában rettentő hevesen beszélsz mindenről, amit élvezel, ami foglalkoztat. Már nem a bejegyzésedre figyelek, hanem a képedre, amelyik itt lebeg előttem, a csilllogó szemedre, a szépséges hangodra, s már száguldanak is tovább gondolataim. Fülembe suhan dalolásod, s sajnálom, hogy csak ritkán feledkezel magadba, s engeded el magad annyira, hogy énekelni halljalak.

S már megint eltértem az eredeti témától...

Azért - hogy visszatérjek rá - megkérdezem: hollandul is megtanultál káromkodni? :)

Unixundor

Hát megvolt ma délután a nagy tárgyalás.

Kezdjük azzal, hogy tanultam programozást (2 félév) tanultam hálózatokat (1 félév) de öt éve nem programoztam egy sort se kivéve HTML meg egy minimális PHP MySQL-lel ami ugye nem igazi programozás, főleg azon a szinten amit én csináltam. Most meg a főnöknek eszébe jutott, hogy én úgyis túlképzett vagyok a melóhoz, amit csinálok miért is ne írhatnék néhány hasznos modult a cég belső IRC applikációjához.

Pl, hogy amikor belogol a user vegye ki a Windows XP logint meg pwd -t és azt használja automatikusan, töltsön be és legyen kész az aktusra. A userek leszabályozása még menne rendesen, amennyire látom, de ez szerintem meghalad engem...

Na mindegy, voluntary, de akkor is nem kellett volna elvállani, még plussz pénzetet se ígértek érte. Nincs benne a munkaköri leírásomba se. Azért ha valaki profi (anope 1.7.18 van ircd szerveren) ebben és segítő keze van, annak nagyon hálás lennék, még meg is csókolnám... persze csak a kezét vagy külön igényre és teljes megoldásra megegyezés szerint. Talán megpróbálok valami prog.hu-t vagy ilyesmit.

Na, most nem jut eszembe semmi érdekes, mert csak modulok szaladgálnak a szemem előtt meg uinx parancsok. Fuck. Én amikor még valamennyire benne voltam és körülöttem mindenki azt nyomta, hogy a Unix az Isten mert az informatikusok között ez olyn sikk, akkor is útáltam.

Éljen Bill Gates éljen a grafikus felület, éljen a Windows meg a Visual Basic meg a Delphi, még kék halállal is szeretem őket, mert szeretek klikkelni, és nem szeretek 30 parancssort megjegyezni csak azért, hogy el tudjak küldeni egy normális mailt. Ha meg valaki azt mondja hogy van Unix grafikus felülettel az igaz, csak éppen az ugyanúgy fagy mint a Windows, ugyanúgy nehézkes mint a Windows stb stb.

Na mindegy bocs hogy most nem vagyok épp szórakoztató, de rá fog menni a kib... hétvégém erre a szarra.

Tegnap este ezt az érdekes kérdést kaptam Tőled. S amit feleltem rá, teljesen spontán volt.

Volt idő, amikor bárkiért feláldoztam volna az életem, bárki helyett meghaltam volna, annyira értéktelennek tartottam saját magam. Mára már eljutottam addig, hogy igen kevés emberért tenném meg ezt a gesztust, vállalnám a halált. Azt azonban nem engedném - ha rajtam múlna - hogy bárki is értem tegye meg ugyanezt. 

Azt hiszem, nem arra a válaszra számítottál, amit kaptál este Tőlem. Vagy legalábbis nem kellett volna kimondanom, elmondanom. Ne érezd tehernek, s ha úgy könnyebb: egyszerűen vedd úgy, hogy nagy szívem van, és ebbe Te is beleférsz.

Azt hiszed, nem érdemled meg, azonban fogalmad sincs róla, milyen különleges ember vagy Te, a szó minden pozitív jelentésében. Nincsen még egy hozzádfoghatóan szeretnivaló ember, aki annyi mindent megtesz a saját és mások boldogulásáért, boldogságáért. Ismételhetném magam milliószor, ám nem teszem, ha utánaolvasol, leveleimben megtalálsz mindent, amit Rólad gondolok, Érted érzek. Bár ezek mind csupán szavak...

Nem, nem várom el, hogy ugyanezt érezd, vagy mondd. Én sem azért tettem, hogy ettől Te jobban (vagy rosszabbul) érezd magad. Csupán önző vagyok. Leginkább talán saját magam miatt ugranék a pisztolygolyó útjába. Valószínűleg tudnék nélküled is élni valahogyan. Az ember sokmindent túlél. Csupán akarás kérdése. Ám jelenleg sokkalta szebb a világ, amelyben Te is ott vagy, mint az, amelyikben nem lelni nyomodat. És ezért az "árnyalatnyi" különbségért gond nélkül odadobnám mindenem.

Mert igen: Lehet élni nélküled....   

... csak nem érdemes.

(S hogy e komoly hangulatot feloldjam, íme a végére egy csepp komolytalanság. Emlékszel? Felelős vagy azért, amit megszelíditettél. Felelős vagyok a rókámért, s már csak kötelességből sem hagyhatom, hogy a vadász puskavégre kapja! :) )

Töltődtél már fel a napsugártól?

Ülj ki egyszer a Kopaszi-gátra, kora tavaszi délutánon, mikor nem járnak sokan arrafele. Keress egy nyugodt, eldugott zugot, mondjuk a gát vége felé, túl a játszótéri zsivajon, egy épület mellett, ahol elég meredek a part ahhoz, hogy ne akarjon oda menni senki se. Aztán csak élvezd. 

Terítsd le a pléded, vedd le a cipőd és dőlj hátra.

Hunyd be a szemed. Hallgasd a kacsák szárnyalását, a szél zizegését a nyárfa ágai között. Hallod? Most ugrott egy halacska a vízben. Érzed, hogyan simogat a napsugár? Elmosolyodsz, mikor megérint, és eltűnik szád íve, mikor felhő takarja el. Érzed, milyen meleg, mikor újból előbukkan, s elneveted magad.

A következő csobbanásnál felnézel. Pontosabban le a vízre. Látod a fodrozódó hullámokat? Sosem akarnak elcsitulni, végtelenül futnak a koncentrikus körök. Hiába is követed a szemeiddel, hol érne véget, már követi is a következő sorozat, ami elvonja figyelmedet. Hát mégsem a szél miatt mozog a vízfelszín. Molnárkákra vadászó halak okozzák a gyengéd hullámvölgyeket.

Mélyeket lélegzel. Próbálod kizárni az összes zajt, és nem gondolni semmire. Nem megy. Folyton egy gondolat jár eszedben: "Ne gondolj semmire!"

Újra szemet hunysz. Magad felé is. Mert megpróbáltad. De mégis ki akarsz zárni mindent, ezért becsukod a szemed. Hallgasd! A szél... a szárnyalás... ne gondold végig, ne fogalmazd meg, mit hallasz, csak érezz. Figyelj. Újfent megsimogat a napsütés.

Elmosolyodsz ... már csak érzel....